Lemondok rólad…

2011 november 16. | Szerző: fanni135 |

 

Egy volt a nevünk, egy iskolába jártunk, így könnyen barátokká is váltunk. Szerettelek, és sokszor testvérként tekintettem rád, sokat jelentettél nekem, és sokáig szinte mindent megosztottam veled. Volt mikor menedék voltam neked, s te is nekem. De ez már a múlt….régi múlt, mert az az ember aki az én barátom volt elveszett benned, eltűnt. Gondoltad volna hogy néha azt gondoltam örökké barátok leszünk? Gondoltad volna hogy ennyire megváltozol? Gondoltad volna hogy egyszer ugyanabba a középiskolába fogunk járni, ugyanabba az osztályba, de mégsem barátként? Én hittem, de azt nem gondoltam h ennyire rosszul fog esni…

Ott vagy a képeken, ott vagy az emlékeimben, és az iskolában is, de mikor rádnézek olyan mintha mégsem te lennél az. Megmondtad nekem hogy megváltoztál, és ez egyértelműen látszik is rajtad, és h senki sem fog érdekelni többé. Mindig mondtam h a változás jó dolog, de sose gondoltam volna h e szavaimat egyszer ennyire megbánom.

Tényleg hiányzol…egyedül vagyok. Életem legnagyobb félelme hogy egyszer teljesen egyedül maradjak. De te elmendtél. Egyszerűen a múltba szorítottál, és nem átléptél rajtam, hanem eltapostál engem. Csak egyszerűen félresöpörtél mint egy papírfecnit. Úgy látszik én csak ennyit jelentettem neked.

Büszke lehetsz magadra és az új énedre, mocskosul kétszínű lettél. Bizalmatlan, nyalizós kis liba. Remélem elérsz mindent amit csak vágysz, hogy aztán minden rádzúdúljon és összeess. Csak azt kívánom hogy egyszer te is maradj végtelenül egyedül.